BVSC-Orient 21 Cycling Team

Dobban a dob, pendül a húr, rezeg a hangszalag: Rush - Digital Man

Ismét eltelt 6 nap és összegyűlt annyi élmény, amit már érdemes megosztanom Veletek.

Pénteken a bejegyzés megírása után nyakamba vettem a várost és útra keltem, hogy meglátogassam Nikit, majd Mátéékhoz csatlakozva megnézzem az angolok kínszenvedését Algéria ellen. Nikihez elég könnyen eltaláltam, az egyetemi kórházban a repülőterekhez hasonlóan színes csíkokat kell követni egy-egy osztályhoz. (Gondolom a szemészetre a fekete vezet, különben eléggé kitolnának a színtévesztőkkel.) A terembe benyitva széles mosollyal fogadott, majd a mosolyt arcán hagyva fenyegető hangnemben csak annyit kérdezett, hogy ugye nem csokit hoztál te is. Azzal a mozdulattal csúsztattam a mogyorós-tejcsokis Nestlét a farzsebembe és a találkozóra szánt sört ajánlottam föl, más nem lévén nálam. Az meg nem kellett neki, a kis hlátlan!

Szerencsére jól van, ugyan jópár hetet még gipszben kell töltenie, de úgy néz ki semmi maradandó sérülése nincs, sőt, az altatást kifejezetten élvezte és a kórházban is jó dolga van. A nővérek rendesek és az otthonival ellentétben a kaja is kellemesen bőséges. Negyed órát sem tudtam maradni, mert jött az ápolónő az esti szurival és mennünk kellett.

Granadában elég gyakori, hogy egy-egy tulajdonos több bárt is nyit azonos névvel, ráadásul néha pár percre egymástól. Ez a félreértések melegágya, mert ember legyen a talpán, aki megjegyzi, hogy hol van például a La Bella y La Besta I-II-III és melyik hányas. Mátéval is sikeresen elkerültük egymást, mert elkeveredtünk a számok erdejében. Végül sikerült átevickélnem az egyik bárból a másikba, de már csak az utolsó 20 percet csíptem el a meccsből.

A lefújást követően ő még maradt az angol cimboráival, én viszont sétáltam vissza a városközpontba Beáékhoz. Diszkrét másfél órás késéssel ugyan, de befutottam a beígért 9 órához képest, de ez itt természetes. Jó kis összejövetel volt, sörözgettünk, beszélgettünk és életemben először Martinit is kóstoltam. Tünde mixernek állt és a vermuthoz tonikot öntött, kis gerezd citromot és fogpiszkálóra tűzött olívabogyót tett bele. Nagyon egyben volt a boszorkánykonyha frissítője. Durván háromig voltunk itt, majd a táncos lábúak a Mae Westbe, az álmosak pedig haza mentek. Álmos voltam.

Szombaton és vasárnap a négy fal közt voltam, mert nyakamon volt két beadandóm határideje is és nem ngyon haladtam velük. Az egyket sikerült időre befejeznem, de a másik átcsúszott hétfőre, ráadásul ott témát is váltottam, mert félúton rájöttem, hogy az eredeti választás és az eddig összehozott 5 oldal úgy használhatatlan, ahogy van.

Végül hétfőn egész nap a könyvtárban írtam, majd este Odetteék meghívását elfogadva a nappalijukban néztem a spanyol meccset, miközben befejeztem a beadandót. Még nem kaptam visszajelzést, de remélem, elfogadják mindkettőt.

Kedden kialudtam magam és végre valahára ki tudtam menni tekerni. Túledzéstől nem fogok szenvedni, az tuti. Egy hét kellemes 25 fok után újra megjött a fülledt 35 fok. Csak Sierrába tekertem fel, kicsit többet mentem, mint négy óra, ebből bő fél óra gurulás volt, de 2 liter vizet megittam és kicsit le is égtem. És elvileg ez csak rosszabb lesz, szombaton pedig verseny ugyan itt.

Tekerés után zuhany, majd mentem a folyó mellé mecset nézni a mexikóiakkal. Kb. tízen voltunk a bárban, majd az első félidőt követően még legalább tízen csatlakoztak hozzánk és átmentünk egy másik bárba. Egy bárba, ahol egy szintén nagyjából húszfős francia csapat ült. Nem hagytuk ki a magas labdát és az előző 2-0-ás csigazabálók felett aratott győzelem után énekelt rigmusokra kezdtünk rá. 10 percig nem kellett énekelnünk, ők megelégelték és lehajtott fejjel hagyták el a bárt. Máris jutott mindenkinek ülőhely. :) Lökött egy népség a mexikói, de szeretem őket. A meccset ugyan 1-0-ra elveszítették, de továbbjutottak és ez volt a lényeg.

A meccs után egy lánynál tartottak vacsorát, ahova mint tiszteletben mexikóit engem is meghívtak. Nos, ez a másik dolog amit szeretek bennük: finomakat főznek és sokat. Nagyon sokat. A vacsorára már nem jött mindenki, 16-an voltunk, de az asztalt roskadásig megpakolták mindenféle fűszeres és csípős kajával. Végre egy olyan bandába csöppentem, ahol nem lógok ki az étvágyammal, de így is majdnem kifogott rajtunk a feltálalt mennyiség. De csak majdnem. Tíz körül indultunk haza és addiga kemény munkával sikerült elpusztítanunk mindent.

A hazaúton hívtak, hogy a közelben szívesen látnak minket egy kis sörözésre, onnan pedig tovább a Mae Westbe, ahol keddenként spanyol dumaszínházasok szórják a poénokat, majd 2-től indul a buli. Soniától 1 körül értünk át a Mae-be és sajnos meg kellett állapítanom, hogy még sokat kell fejlődnöm spanyolból, mert a poénok fele sajnos nem ért el hozzám. Mondjuk az nyugtatott, hogy a többi erasmusos is csak fülelt, de nem értett többet.

Szerdán takarítottam, tanultam, este pedig Beával, Lillával és Ricsivel mentünk Lanjarónba. Lanjarón Granadától mintegy 40 kilométerre fekvő kis falvacska, ami híres az ásványvizéről. Rengeteg bővizű forrás van a környéken, a falunak saját ásványvize is van ami igen népszerű Andalúziában. A látogatásunk oka azonban nem egy pohár frissítő ásványvíz volt, hanem több ezer liter. A nyakunkba.

Minden évben Szent Iván éjjelén rendezik a Fiesta del Agua-t, vagyis a víz ünnepét. Ezen a napon reggeltől felvonulások haladnak végig a településen; mazsorettesek, rézfúvósok, perkások és egyéb előadók vonulnak a feldíszített és száraz főutcán. Éjfélkor pedig kezdődik a fő attrakció: a keskeny főutcán kb. 10 méterenként nagynyomású csapok vannak a burkolat alatt, amivel éjszaka az utcákat szokták eltakarítani, ám erre az ünnepre egy-egy tűzoltófecskendőt csatolnak rájuk és a jelre kezdetét veszi az káosz.

Mi 8 körül érkeztünk, amikor még javában mentek a felvonulások. Sétálgattunk, végignéztük a boltokat, vacsoráztunk és csodáltuk a falut, ami máskor elég kihalt, de most hatalmas élet volt itt. Az öregek az utcák két oldalára székeket pakoltak ki és innen figyelték a népet. Jópofa volt, amint a két oldalon sorfalat ülve méregették a rengeteg idegent. Időközben egyre több fura és kevésbé fura fazon jelent meg az utcán, kezükben vödrökkel és vízipisztollyal. Éreztük a vesztünket, mert alábecsültük az ellenfél tűzerejét és csak másfél literes palackokkal készültünk.

11 körül visszasétáltunk a kocsihoz, leraktunk mindent ami nem vízálló, kézbe vettük a flakonokat és visszamentünk a főutcára. Ekkorra az öregek mind a zárt ajtók mögé vonultak, és csomó ajtót lefóliáztak. Egyre biztosabb volt, hogy vizesek leszünk. Nagyon. De nagyon.

Éjfélkor fellőttek egy rakétát és elszabadult a pokol. A csapokat megnyitották és mindenki locsolt mindenkit, ahol érte. Eközben két oldalon a házak ablakából és az erkélyekről vödörből kaptuk nyakunkba a hákettőót, oldalról a harcostársak és a fecskendősök, alulról pedig a kisgyerekek locsolták a jónépet. Az első roham után beálltunk egy kapualjba, hogy észhez térjünk, de rögtön megkínáltak két vödörrel, úgyhogy tök mindegy volt merre álltunk.

A tömeg ekkor megindult az egyik irányba, mentünk mi is velük és tökig áztunk. Az egyik kanyarban egy kamion utánfutójáról négy önjelölt sámán fakasztotta az esőt a fecskendőkből, közben mindenki énekelt, ujjongott, ugrált és élvezte. Igazából én is élveztem nagyon, leírhatatlan élmény volt. Mindig is tudtam, hogy a spanyol nép nem teljesen 100-as, de erre abszolút nem számítottam.

Voltak olyan lököttek, akik kifeküdtek az út közepére és külön kérték, hogy a negyedikről zúdítsák rájuk a jéghideg vizet. A leglököttebb bagázs egy halom bringás volt (ki mások). Ők mezben, bukóban és szemüvegben ezeréves szobabiciklikre pattantak az utca közepén és tekertek, de nagyon. És áztatták őket, még annál is jobban. Ritka kivételek lennének, akik élveznék a Szilvásvárad Maratont a rajttól a célig.

A csajok alig fél óra után megunták a mókát és elkezdtek fázni, úgyhogy visszamentünk a kocsihoz. Negyed órába telt, mire megszárítkoztunk és sikerült átöltöznünk. Iszonyat nagy buli volt, ha tehetném jövőre is visszajönnék, csak kicsit hatékonyabb fegyverekkel. Bár fél perc után már tök mindegy, annál vizesebb úgysem lehetsz.

Sajnos a locsolásról se fényképet, se videót nem tudtam csinálni, mert ez még egy mélytengeri kamerának is sok lett volna, amit itt kaptunk. Íme egy videó a tavalyi őrületről, ami kicsit visszaadja a hangulatát: